Sokáig azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik ez a sorozat, valahogy mindig elkerültük egymást. Aztán pár nap alatt le is daráltam a három évadot (ez összesen 16 részt jelent), és annyira kellemes meglepetés volt, hogy muszáj írnom róla.

1996-ban járunk, főszereplőnk Rae, egy 16 éves, önértékelési zavarokkal küzdő, túlsúlyos lány, aki hosszú idő után most megy haza a kórházból, ahol azért volt, mert öngyilkosságot kísérelt meg. Gyerekkori barátnőjének, Chloe-nak köszönhetően bekerül egy baráti társaságba, ahová próbál beilleszkedni. Bár a többiek elfogadják őt, Rae retteg attól, hogy esetleg kiderül, hogy kórházban volt. Erről ugyanis csak édesanyja, kórházi barátai és a pszichiátere tudnak, új baráti társasága mit sem sejt róla, így néha hazugságokra kényszerül.

Az egész történet egyszerre irtó vicces és véresen komoly, egyik pillanatban megnevettet a poénjaival, a következőben megríkat, hiszen több komoly téma is előkerül, néhol kifejezetten nyomasztó, sötét a hangulat. A karakterek és egymással való kapcsolataik mélyek, és különlegesek. Mind emberi, egyik sem tökéletes, mindenki követ el kisebb-nagyobb hibákat a történet során. Bár úgy érzem, néhány szereplő egy kicsit el lett hanyagolva (a bandából pl Izzy és Chop) a többihez képest. De tény, hogy mindenki óriási jellemfejlődésen megy át a három évad során.

A szerelmi szál irtó édes, és valahogy az egész olyan… életszerű, vagy nem is tudom. Mivel Rae képtelen megszeretni saját magát, nem tudja elhinni azt sem, hogy egy srác beleszeretne. Pedig nagyon is lenne esélye összejönni valakivel, csak épp sokáig nem veszi észre azt, ami ott van az orra előtt.

"Guys like him are not into girls like me."
 

Sharon Rooney-t, aki Rae-t játssza, csak dicsérni lehet, mintha csak neki írták volna a szerepet. Rae karaktere szerintem nem mindenkinek nő majd a szívéhez, tény, hogy egyik epizódban még legszívesebben jól megölelgetnéd, a következőben meg már felpofoznád. Ez ugyanúgy igaz legjobb barátnőjére, Chloe-ra is, akivel nekem csak a második évadra sikerült kibékülni, és még ott sem teljesen… a harmadikban meg már egyszerűen imádtam. Rae édesanyjának is vannak jobb és rosszabb pillanatai… az elején inkább rosszak. Egyáltalán nem követendő példa, ahogy néha a lányával bánik, bár az sem, ahogy Rae viselkedik vele, meglehetősen zűrös a kapcsolatuk.

Mivel pszichiátere megkérte Rae-t, hogy írjon naplót, a főszereplő meséli el nekünk a történetét, mintha valóban a naplóját olvasnánk. Mindezt úgy egészítik ki, hogy néhol viccesen "belefirkálnak" a képbe.

A sorozat Rae Earl My fat, mad teenage diary című regénye alapján készült, ám ott eredetileg a 80-as években játszódik, abban a korszakban, amikor az írónő volt tinédzser.

"I'm gonna stop waiting for someone to come and save me."
 

Úgy érzem, méltatlanul kevesen látták, legalábbis akárkinek említettem, senki nem ismerte. Valahol olvastam egy megjegyzést egy külföldi oldalon, hogy a 13 okom volt helyett inkább ezt kéne néznie a tiniknek, és teljesen egyetértek vele, hiszen mérföldekkel jobb és hitelesebb… szóval, nézzétek. :)

Végül nem voltam annyira aktív így az első hónapban, mint szerettem volna. Nem fogom az időhiányra fogni, mert ez így nem lenne teljesen igaz, bár tény, hogy rengeteget szenvedtem a szakdolgozatommal, úgyhogy kevesebb volt a szabadidőm. Néha egyszerűen csak kedvem nem volt bejegyzéseket hozni, aminek az oka, hogy ebben a hónapban két szeretett családtagunk is eltávozott az élők sorából, ami eléggé megviselt lelkileg. De az élet megy tovább, úgyhogy úgy döntöttem, még ha kicsit késve is, de meghozom az előző blogon már megszokott havi kedvenceket, bár ezúttal a manga kategóriát kihagyom, mert februárban nem kezdtem bele újba. Szóval ezt sürgősen pótolnom kéne márciusban, viszont legalább meglepően jó filmekre esett mindig a választásom mostanában, nehéz is volt egyet kiválasztani közülük, ami a legjobb. :)

Kedvenc könyv:
Sarah J. Maas: Köd és harag udvara

Egy délután alatt újra kiolvastam az első kötetet, mert bár minden fontosabb mozzanatra emlékeztem így egy év után is, szerettem volna úgy folytatni a sorozatot, hogy friss az élmény. A Köd és harag udvara ott folytatódik, ahol az első rész véget ért, és több mint 700 oldalon keresztül izgulhatunk Feyre-ékért. Számomra a legnagyobb pozitívum egyértelműen Rhysand volt, aki végre előtérbe került, Tamlin pedig ezúttal a háttérbe szorul. De bevallom, hiába vagyok elkötelezett Rhys párti - aki szerintem messze a sztori legkidolgozottabb, legjobb karaktere -, nehéz volt lenyelnem ezt a váratlan elpártolást Tamlintől. Hirtelen minden oldalon azt tolták a képembe, hogy Tamlin mekkora szemét, Rhys pedig a jófiú, holott az első kötetben ennek a szöges ellentétét olvashattam.  Ha Tamlinnek drukkoltam volna eddig, most biztos nagyon ki lennék akadva, de még így is furcsa volt és kissé zavaró. De az élményből úgy összességében ez nem vett le sokat, a hossza ellenére rendesen pörög a cselekmény, sok új, szerethető karaktert ismerhettünk meg, a befejezés pedig annyira felcsigázott, hogy nem valószínű, hogy megvárom a magyar megjelenést, kénytelen leszek eredeti nyelven folytatni a sorozatot.

Kedvenc film:
Bomb City

Punkok kerülnek összetűzésbe Texas konzervatív lakosságával. Ez minden, ami a leírás helyén volt, ennél többet nem tudtam magáról a filmről. Azt meg főleg nem, hogy ez megtörtént eseményeken alapszik. Persze enélkül is zseniális lenne az egész, nyers, őszinte, tragikus és felháborító. Tavaly írtam a régi blogomra egy nagyon hosszú cikket mások elfogadásáról, hogy mennyire felesleges gyűlölni bárkit is pusztán a kinézete, stílusa, mássága miatt, és ez a film tökéletesen bemutatja azt, amit én személy szerint gyűlölök. Legszívesebben benyúltam volna a képernyőbe, és lekevertem volna egy jól irányzott anyai pofont egy-két karakternek - akik mint kiderült, nagyon is valóságos személyek. Nem egy könnyen emészthető alkotás, de mindenkinek csak ajánlani tudom. Nagy kár, hogy nem lesz belőle olyan népszerű film, mint a legtöbb túlértékelt akció szarságból manapság. Nézzétek!

Kedvenc sorozat:
Black Mirror

Januárban kezdtem el ezt a sorozatot, miután az egyik barátom ajánlotta. Azelőtt még a nagy hype ellenére se nagyon szemeztem vele, most meg ott tartunk, hogy már az egész családot rávettem, hogy nézzék. 3 évad után még mindig meg tud lepni minden egyes újabb részével, vannak persze jobb és rosszabb epizódok, de többségében mind zseniális és elgondolkodtató. Garantáltan mély hatást gyakorol minden nézőre, mivel eléggé elborzasztó, de ugyanakkor nagyon is reális jövőképet mutat be, épp ezért szerintem nem az a tipikus "darálós" sorozat, érdemes kicsit pihenni az epizódok között, kiscicás videókat nézni, vagy valami, hogy megnyugodjon a kis lelkünk. Ennek ellenére tényleg kötelező alkotás, és már bánom, hogy nem kezdtem bele hamarabb. Van, amikor hihetünk a hype-nak.

Kedvenc anime:
Kanojo to Kanojo no Neko

Nos, erről a minisorozatról már esett szó a blogon, és hát szívesen írnék helyette más animéről, amit a hónapban láttam, hogy mégiscsak legyen itt valami, de egyszerűen nem volt köztük egy sem, ami úgy igazán megfogott volna, szóval marad ez. EZEN a linken olvashattok erről a szívmelengető, macskás animéről bővebben. :)

Kedvenc hely:
Vegan Love

Nem ez volt az első alkalom, hogy megkóstoltam a Vegan Love vegán hamburgereit, de az első, hogy be is ültem az aprócska étterembe. Kevés a hely, csúcsidőben nem valószínű, hogy lesz szabad asztal, állva evéshez pedig szintén nincs hely, ezért könnyen lehet, hogy másokkal kell egy asztalon osztozni. Az ételeket tényleg csak dicsérni lehet, megrögzött húsevőknek is érdemes kipróbálni, mert egyáltalán nem érezni a burgerekben a hús hiányát. Nálunk több vegán is van a családban, így már volt szerencsém innen néhány burihoz, amik közül a kedvencem most a BBQ tofu burger. Hatalmas adag, de olyan finom, hogy ha a végén már szenvedek, akkor is legyűröm. :D

Kedvenc zene:

Nos, ezen az új blogon még nem volt bejegyzés konkrétan rólam és az életemről, szóval úgy gondoltam, indítsunk egy ilyen kis rövid ismerkedős poszttal. Én személy szerint nagyon szeretek ilyeneket olvasni más oldalakon, mindig kíváncsi vagyok, ki az, akinek az írásait olvasom, és olyan kis vicces, érdekes dolgok szoktak kiderülni a másikról az ilyen "tények rólam" és hasonló bejegyzésekből. :) Az előző blogomon már volt ilyesmi, szóval igyekeztem új dolgokat összeszedni ide.

1. Gyűjtöm a koncerteken, fesztiválokon kapott belépő karszalagokat, soha nem dobom ki őket. Már egy egész kis dobozom tele van velük. :)

2. Nagyon-naaagyon, betegesen félek a pókoktól, akkor is, ha csak egy képet látok róluk. Ha meglátok egyet a lakásban, addig nem nyugszom, amíg ki nem rakom valahogy. Érdekes, hogy más bogarakkal, rovarokkal nincs ez, csak a pókokkal.

3. Viszont a hüllőket imádom. Régebben volt egy szakállas agámám, bár eredetileg kígyót vagy leguánt akartam tartani.

4. Van egy akusztikus és egy elektromos gitárom, de már csak akkor veszem elő őket, ha valaki nagyon nyaggat, hogy játsszak valamit. Nem nagyon van időm komolyabban foglalkozni ezzel, amit nagyon sajnálok, mert kiskoromban tanárhoz is jártam, meg minden.

5. Általános iskolás korom óta írok regényeket, novellákat, fanficeket. Rengeteg van elmentve a gépemen, de csak kettőt mertem közzétenni, azok fent vannak a Merengőn.

6. Sokkal fiatalabbnak nézek ki a koromnál. Általában olyan 17-nek szoktak nézni, szerintem leginkább a stílusom miatt, mert szeretek sportosan, lazábban öltözködni. Na jó, meg tény, hogy elég kölyökképem van.

7. Nagyon szeretek idegen nyelveket tanulni. Angolul meg spanyolul tanulok évek óta, és hobbi szinten japánul is egy ideje, de azzal sajnos majd csak akkor tudok többet foglalkozni, ha meglesznek az egyetemhez kellő nyelvvizsgák a másik két nyelvből.

8. Sokáig pszichológus szerettem volna lenni, de végül totál más irányba sodort az élet - most közgazdász diplomára gyúrok, de a pszichológia még mindig nagyon érdekel, rengeteget olvasok a témáról.

9. Középiskolában energiaital függő voltam, minden nap lecsúszott 1-2 dobozzal. Nagyon egészségtelenül éltem, vízből jó ha fél litert megittam egy nap alatt. Ment a csoki orrba-szájba, gyorskaja, kóla, csoda hogy nem híztam el. Ha nem kaptam meg a reggeli kis energiaital adagomat, egész nap nyomott voltam, fájt a fejem. Azóta átszoktam a kávéra, pedig régen felfogni se tudtam, hogy tudják ezt meginni az emberek. :D

10. Kis családom van, apai ágról senkivel sem tartjuk a kapcsolatot.

11. Nem vagyok egy nagy húsimádó. Ha hús, akkor nálam csak hal, esetleg csirke jöhet szóba. A felvágottaknak (párizsi, szalámi, stb) már szagától is rosszul vagyok.

12. A személyiségtípusom ENFP.

13. Nem vagyok egy nagy konyhatündér, viszont sütiket imádok sütni, még a velük való pepecselést is szeretem.

14. Nagyon bénán rajzolok.

15. Nagyon szeretnék már tetoválást, de mivel folyton jobb és jobb ötletek jutnak eszembe, még nem mertem elmenni megcsináltatni egyet sem, mert félek, hogy később mást akarok majd a helyére. :D

A napokban néztem meg ezt a rövidke - mindössze négy részes - animét, aminek még nagyon régen láttam a '99-es verzióját. Viszonylag ismertnek számít, ami főleg Makoto Shinkai nevének köszönhető. Nekem, mint macskamániásnak, különösen a szívemhez nőtt mindkét változat, annyira, hogy muszáj írnom róla egy mini-ajánlót - mert hát egy 4x8 perces animéről nem igazán lehet oldalakat írni.

A történet főszereplője Miyu, egy egyetemista lány, aki most lép a felnőtt korba, és próbál egyedül megállni a saját lábán, valamint macskája, Daru. Az öreg cica egyben a narrátor is, ő meséli el, hogyan találkoztak, hogyan nőttek fel egymás mellett. Miyu nemrég kirepült a családi fészekből, és barátnőjével együtt egy kis lakást béreltek ki, ám a lány elköltözött onnan, főszereplőnk pedig egyedül maradt a cicájával, és az így megduplázódott bérleti díjjal. Sajnos a lánynak nem igazán sikerül az álláskeresés, a macsek pedig próbálja felvidítani valahogy - de ahogy egyre öregszik, már az ágyra is csak nehezen tud felugrani gazdája mellé.

Tulajdonképpen nagyon kis egyszerű történetről van szó, mégis pont ebben rejlik a szépsége. Meg persze abban, hogy ezúttal a macska szemszögén keresztül ismerhetjük meg a szereplőket és történetüket. A szinkronszínészt csak dícsérni tudom. Szívesen néztem volna tovább Miyu és Daru életét, de még ez a röpke fél óra is elég volt ahhoz, hogy megszeressem őket, és megkönnyezzem a végét. Természetesen első dolgom volt utána, hogy megölelgessem a saját macskámat. :D

Ugyanakkor a sztori elgondolkodtatott azon, vajon mi járhat egy házi kedvenc fejében, amikor a gazdájára néz. Amikor látja, hogy szomorú, vagy épp boldog. Mit mondana nekünk, ha megértenénk egymás nyelvét? Érdekes ebbe belegondolni.
Főleg macska tulajdonosoknak ajánlanám ezt a rövidke alkotást, akik tökéletesen át tudják érezni, hogy nem csak a kutyák képesek ilyesfajta szeretetre, hanem akár egy macska is lehet az ember legjobb barátja. :)

1985-ben ​Kurt Schaltzmannt, Markus Baumgartnert és a húgát, Evit, meggyilkolják a Bletterbach-szurdokban, egy óriási völgytorokban, amelynek őskövületei a világ születésének rettenetes titkait rejtik magukban. A három fiatalt valósággal lemészárolják egy szörnyű vihar során. Holttestüket oly mértékben megcsonkítják, hogy felmerül a gyanú, talán nem is emberi lény végzett velük. Harminc évvel később Jeremiah Salinger amerikai dokumentumfilm rendező, aki egy helybéli, dél-tiroli lányt vett feleségül, tudomást szerez a bűntényről, amelynek felderítetlen volta nem hagyja nyugodni. Feleségével, Annelisével és kislányával, Clarával, egy időre Siebenhochba költözik, de a Dolomitok szívében megbújó kis település lakói nem veszik jó néven a múltjukban való vájkálást, és nem segítenek a kutatásban. Jeremiah apósa, Werner Mair, a hegyimentő szolgálat volt vezetője is óva inti a vejét attól, hogy az elátkozott szurdok közelébe merészkedjen. Az események sodrásában minden jel arra mutat, hogy a Bletterbachban kiöntött vér ősi, a Földdel egyidős, rég eltűntnek hitt baljós erőket hívott életre, és az öldöklésnek még nincs vége.

Először a borító volt az, ami megfogott ebben a könyvben, a cím pedig csak rátett egy lapáttal, hiszen lerí róla, hogy ez nem valami cukormázas regény lesz, nekem pedig pont valami ilyesmire volt szükségem. Luca D'Andrea nevével még sehol nem találkoztam, és nem is nagyon olvasok olasz íróktól, szóval gondoltam, teszek vele egy próbát.

Főhősünk, a forgatókönyvíró Salinger Amerikából dél-Tirolba költözik családjával, közel felesége édesapjához. Kollégájával, Mike-kal egy dokumentumfilmet forgatnak az ottani hegyimentők munkájáról, de rosszul sül el a dolog, Salinger pedig megígéri feleségének, hogy egy év kényszerszünetet tart családja, és saját mentális egészsége érdekében - ugyanis eléggé megviselték a történtek. Nagyjából ekkor jut a fülébe egy helyi történet, egy harminc évvel ezelőtti borzalmas bűntényről. A gyilkost sosem sikerült elkapni, Salinger pedig az ügy megszállottjává válik, fejébe veszi, hogy kideríti, mi történt valójában.