A napokban néztem meg ezt a rövidke - mindössze négy részes - animét, aminek még nagyon régen láttam a '99-es verzióját. Viszonylag ismertnek számít, ami főleg Makoto Shinkai nevének köszönhető. Nekem, mint macskamániásnak, különösen a szívemhez nőtt mindkét változat, annyira, hogy muszáj írnom róla egy mini-ajánlót - mert hát egy 4x8 perces animéről nem igazán lehet oldalakat írni.

A történet főszereplője Miyu, egy egyetemista lány, aki most lép a felnőtt korba, és próbál egyedül megállni a saját lábán, valamint macskája, Daru. Az öreg cica egyben a narrátor is, ő meséli el, hogyan találkoztak, hogyan nőttek fel egymás mellett. Miyu nemrég kirepült a családi fészekből, és barátnőjével együtt egy kis lakást béreltek ki, ám a lány elköltözött onnan, főszereplőnk pedig egyedül maradt a cicájával, és az így megduplázódott bérleti díjjal. Sajnos a lánynak nem igazán sikerül az álláskeresés, a macsek pedig próbálja felvidítani valahogy - de ahogy egyre öregszik, már az ágyra is csak nehezen tud felugrani gazdája mellé.

Tulajdonképpen nagyon kis egyszerű történetről van szó, mégis pont ebben rejlik a szépsége. Meg persze abban, hogy ezúttal a macska szemszögén keresztül ismerhetjük meg a szereplőket és történetüket. A szinkronszínészt csak dícsérni tudom. Szívesen néztem volna tovább Miyu és Daru életét, de még ez a röpke fél óra is elég volt ahhoz, hogy megszeressem őket, és megkönnyezzem a végét. Természetesen első dolgom volt utána, hogy megölelgessem a saját macskámat. :D

Ugyanakkor a sztori elgondolkodtatott azon, vajon mi járhat egy házi kedvenc fejében, amikor a gazdájára néz. Amikor látja, hogy szomorú, vagy épp boldog. Mit mondana nekünk, ha megértenénk egymás nyelvét? Érdekes ebbe belegondolni.
Főleg macska tulajdonosoknak ajánlanám ezt a rövidke alkotást, akik tökéletesen át tudják érezni, hogy nem csak a kutyák képesek ilyesfajta szeretetre, hanem akár egy macska is lehet az ember legjobb barátja. :)